Három és fél éves kislányomat próbálom időnként inspirálni arra, hogy „akarja” felhívni a nagyszüleit, akik epekedve várják, hogy hallják a hangját. Vagy éppen arra, hogy legalább jöjjön a telefonhoz, ha ők hívnak minket.
Ilyenkor persze két opció van: vagy egyáltalán nem jön, fontosabb elfoglaltságra hivatkozva, vagy a mégis, abban nem sok derű van. Udvariasan válaszol a kérdésekre, de nincs a szemében az a csillogás, mint amikor ő maga határozza el, hogy felhívja a szeretett nagyszülőket. Utóbbi esetben fogja a telefont, benyomja a szokásos gombot, és vidáman csacsog nekik. Ebben benne van a saját elhatározás és kivitelezés öröme, a kényszer teljes hiánya, és egy egészen más minőségű beszélgetés sül ki a végén.
A gyerekek esetében még szebben látszik a külső és a belső motiváció közti különbség. A szülői repertoárban többféle eszköz van arra, ami (több-kevesebb sikerrel) belsővé alakítja a külsőt, és megszületik egy megállapodás. A munkaadói és a szülői szerep pedig néhány ponton hasonlít egymásra, sok munkavállaló a pénzen és juttatásokon kívül a vezető személyiségéből és hozzáállásából is meríti a belső motivációját. Így időnként érdemes a gyerekkori jó példákat is átpörgetni az agyunkon, ha már kifogytunk az ötletekből.